Bemutatkozás – Prikazovics Júlia
Prikazovics Júlia vagyok, vagy ahogy a gyerekek szólítanak, Julcsi. Budapesten tanulok, negyedéves vagyok az ELTE-n, angol-német tanárszakon.
16 éves voltam, mikor először táboroztattam, bár akkor még inkább voltam gyerek, mint felnőtt. Azóta hat év telt el, de – a táborozók legnagyobb örömére – azért még mindig gyerek vagyok, legalábbis igyekszem az maradni.
Mondhatjuk, hogy az Angol tábor oszlopos tagjának számítok. Azt sem tagadhatom, hogy a táboros élmények sokat segítettek abban, hogy rájöjjek: angoltanár szeretnék lenni.
Nagyon különlegesnek tartom azt a kapcsolatot, ami akár egy egyhetes tábor során kialakul a táborozók és a táboroztatók közt. Hihetetlen érzés, mikor a téli hidegben (amikor a nyár annyira messzinek tűnik) az utcán fut felém egy táborozó, és csillogó szemekkel kérdezi: „Ugye idén is jössz táborba?”. „Naná!” – válaszolom ilyenkor, ugyanúgy csillogó szemekkel, és lélekben már a málnaszörpöt töltöm a kisebb-nagyobb kulacsokba.
Nem is tudnék egyetlen táboros emléket kiemelni, mondván, hogy igen, ez volt a legjobb, legviccesebb, legmaradandóbb. Ugyanúgy megvan a szépsége a játék hevében lehorzsolt térdnek és a szörppel leöntött pólónak, mint a késő délutánba nyúló tollas- és focimeccsnek, kidobó mérkőzésnek, hajfonásnak, arcfestésnek, kézműveskedésnek és persze a rengeteg angolos játéknak. Ezek teszik igazán különlegessé és élvezetessé a táborokat, nemcsak a gyerekeknek, hanem bizony nekünk, vén rókáknak, azaz a felnőtteknek (az én esetemben inkább „majdnem-felnőttnek”) is. Így nem felejtjük el, hogyan kell gyereknek lenni, hogyan kell önfeledten játszani és egyszerűen csak élvezni a nyarat.
Szóval Táborozók, köszönjük, hogy mindig mosolyt csaltok az arcunkra!